Útvesztő minden út, minden csak visszajut,
nincs nappal, hogyha éjjel nem jön!

Nézd az árnyakat, sors drótján ránganak
mily büszkén, mégis mily esendőn!

Keres engem minden lélek, rám vár minden árny,
énhozzám tér csak vissza minden!

Nevemet tán csúfnak hallod, mégis szép vagyok
annak, ki elvágyódik innen!

Úgy nézem mindet, hogy jó sok még a munkám!

Igen, de itt vagy te, és jössz, mikor már éppen unnám!

Amióta téged nézlek, fényed elvakít,
káprázat bénít immár engem!

Melegedni volna kedvem nálad egy kicsit,
bánom, hogy hűvösnek kell lennem!

Az a tény, hogy máris kissé vonz a földi lét,
mért állnék vonzásodnak ellen?

Veszélyes érzés, fáj már mindenképpen
hóhérnak lennem, bár hősszerelmest játszom éppen!

De a sorsunk úgy van írva, néked jönni kell,
nékem meg várni rád…

Tudom, a dolgok rendje az, hogy végül megszeress,
örökre úrnőm légy az éjben!