LUCHENI: 1869. május. A Burgtheaterben tett látogatás után Sophie a Bellaria erkélyén élvezi a friss éjszakai levegőt. Elszunnyad a könyv felett, amit olvas - teljesen váratlanul éri fia látogatása.

F. JÓZSEF: Mama, mért nem érti meg, hogy ezzel ön csak árt?
Minek űzi ellenem e rémes praktikát?
Mit se bánja házasságom - menjen csődbe csak!
Hagyja abba intrikáit!

SOPHIE: Fiam!
Mondd, ily nagyot hogy tévedhetsz?
Nem én vagyok, ki tönkretesz!
Orrodnál fogva ő vezet, rajtam így bosszút áll -
milyen szégyen!

F. JÓZSEF: Üres vád!

SOPHIE: Harcom van véle - s kérded, mért?

F. JÓZSEF: S vélem!

SOPHIE: Mert itt a császárság a tét!

F. JÓZSEF: Nem hiszem!

SOPHIE: E nőnek birka vagy csupán!

F. JÓZSEF: Voltam én mással, higgye el, nincs különb!

SOPHIE: Ám egy császárnénak illik F. JÓZSEF: Ön bántana,
fényes példát adni mindig! és örvend, ha árt,
illik önfeláldozóan de többé
élni értünk! nem kelt köztünk viszályt!

SOPHIE: Viszályt? Istenem, itt sokkal többről van szó!

F. JÓZSEF: Én megszoktam, hogy önt szolgálom,
de többet ér a boldogságom!
Ön bármit tesz,
én hozzá tartozom!

SOPHIE: Ezt érdemlem, mondd?
Hálád ennyi volt?
Tőlem kaptál mindent -
életed, s trónt!
Nem volt könnyű ám,
s nem sok haszna lett
jégnek lennem, s kőnek
érted, s ellened!
Mindent elhagytál -
látsz majd szörnyű bajt,
és ha késő lesz már,
akkor értesz majd! Értesz majd!