Kitagad a föld már engem
A bús földönfutót
Nem szeret most hirtelen egy sem,
Vagy mind csak hazudott.
Jaj, miért büntet az ég?
Hisz teljes volt a kép, most oda van a Mindenség.
Káprázat és szörnyű méreg
A vágy szeretni hív.
De ködbe rejti el azt a képet,
Hol már törött a szív.
Úgy fáj ez a halál,
Hogy bíztatott e táj.
Most odaveszett minden bátorságom.

Jaj, mi lesz velem akkor hát?!
Még van-e, aki fentről lát?
Vagy magam vagyok árva, ki rémületbe várja,
Míg jőn a sorscsapás, kígyómarás, hurcoltatás.
Miért is nem jár nékem társ?
Miért?

Jaj, micsoda egy ostoba tréfa
Mi vár? Hol a kiút?
Túl sok legény kért engem néha,
S most lám már egy se jut.
Fél pár az lettem már.
És rémálommá vált a Szentiváni titkos álom tájék.

Jaj, mi lesz velem akkor hát?!
Még van-e, aki fentről lát?
Vagy magam vagyok árva, ki rémületbe várja,
Míg jőn a sorscsapás, kígyómarás, hurcoltatás?
Miért is nem jár nékem társ?
Miért?

Mi lesz velem akkor hát?!
Még van-e, aki szépnek lát?!
Vagy itt maradok árván a semmi rémes ágán?
Jöjj, szabadító, halált hozó, ragadozó!
Mert ha nem kellene önkezemmel elvégeznem
Az volna a jó.
Oly jó.