Constanze:
Nagy Ég, fényes hajnal lett megint,
míg megleltem az ágyam én.
Dél sem múlt el még,
felkelni csacskaság,
hisz szörnyen bánt az éles fény.
Jó Ég! Micsoda egy kupleráj…
már nem találok semmit sem.
A házimunka sose szűnik.
Jobb lesz hát
ha megnyugszom, és el sem kezdem.
Egy művészférj az mást kíván,
azt inspirálnom kell.
S ha aztán újra este lesz,
majd ismét vár énrám egy hely:
Van egy hely, hol forog a tánc.
Ugyan miért volna jó,
hogyha nélkülem járnák?
Csak ropni, és égni és álomban élni.
Kicsi pezsgő az kell,
s hajamban papírrózsa lesz:
egy szál!
Mert azt sose bántam,
ha énnekem nagy dicsőség nem terem,
nem csábított rivaldafény.
Hisz egy éltanuló,
ugye gyakorolhat szüntelen,
s e rémes kínt nem vágytam én.
Mama folyton szidott,
hogy szegényházban végzem majd.
De azt mondtam én, úgyis rendben van!
Papa pedig ágált, sírt, és emlegetett rút jövőt.
S én szóltam, az szörnyen messze van!
A nővérem ő meg csak bíztatott,
hogy majd sokra viszem, nézzem őt.
S hogy én is kaphatnék komoly tapsokat,
de én sajnáltam rá az időt, mert:
Volt egy hely, hol forgott a tánc,
és azt gyűlöltem én,
hogyha nélkülem járták.
Csak ropni, és égni és álomban élni.
Kicsi pezsgő az kell,
s hajamban papírrózsaszál.
S ha egy nap a férjem
-Isten óvja őt-
munkalázban csonkig ég,
és itt hagy ő engem végül majd,
én sajátos módon gyászolom őt, mert:
Lesz egy hely, hol forog a tánc.
Ugyan miért volna jó,
hogyha nélkülem járnák?
Csak ropni, és égni és álomban élni.
Kicsi pezsgő az kell,
s hajamban papírrózsa lesz: egy szál.
Ugyan miért volna jó,
hogyha nélkülem járnák?